Az egyház nemcsak, hogy soha nem tiltotta a szobrászati ábrázolásokat, hanem ilyen tiltás egyáltalán nem is lehetséges, mivel a semmivel sem indokolható. Nem volt rá szűkség, mert ott voltak az ikonok és a mozaikok.
A keresztény művészet kialakulása idején Bizáncbana  képmás szón a Megváltó, az Istenszülő, (Szűzanya) a szentek, az angyalok és a szentírási történetek ábrázolásait értették. Ez független volt attól, hogy az ábrázolás szobor volt-e, avagy falkép, vagy pedig táblakép és független attól is, hogy a milyen technikával készült.

Ma az „ikon” szó főképp azt a táblaképet jelenti, amely lehet, festet, faragott mozaikból készült stb.
Pusztán a használatukban látunk különbséget.
Pl. a mozaik nem önálló tárgy, hanem egységet alkot a fallal, része a templom architektúrájának. Az ikon különálló alkotás (lehet a szobában pl.) (templom) van utazóikon is.
A hagyományos, az évszázadok során kialakult ikonfestészeti technika olyan válogatott anyagokkal dolgozik, amilyennel a látható világnak, az ikon létrehozásában a legteljesebb részvételére mutatnak rá. Ebben a növények (a fa), az állatok (az enyv, a tojás) és az ásványok (a kréta, a festékek) világának „képviselői” is részt vesznek. Mindezeket természetes formájukban gyűjtik össze, az ember csupán megtisztítja és feldolgozza ezeket, amelyek így az ő munkája révén válnak az istentisztelet részévé. Mikor azonban az ember által Istennek felajánlott anyag, a technikai eszközök modern fejlődése következtében elveszti szerves kapcsolatát az Isten teremtette anyaggal, többé már nem képes a világ megszentelődését szolgálni, hanem épp ellenkezőleg, akadályává válik annak. Ebből következik, hogy a mesterséges anyag, így például az élettelen és jellegtelen műanyag használata természetellenes, (pl. műanyag virág a templom oltárain, vagy születésnapra akár temetésre illetlen műanyag csokrot vinni). Gondoljunk csak bele, hogy bármilyen szegény egy család a vasárnapi ebédet sem egyszerhasználatos edényekben tálalják. Szerintem a műanyag a modern embernek a természettel, Isten teremtésével, s Isten minden, az Ő dicsőítésére hivatott művével szembeni emancipációjának megnyilvánulása.
Igaz a modern kultúra művészi kifejezésben a művészi önkifejezés szabadságának nevében mindenről már lemondott, és a legszélsőségesebb individualizmusba torkollt: a „szabadság” önkénnyé és anarchiává vált, amit a különféle „izmus”- okban „op art”-ban, „pop art”- ban stb. is látunk.