Az írás az Új Hajtás c. újságban jelent meg, a riportot Bunda Szabolcs készítette

Beszélgetés Varga Tarzíciusz ferences testvérrel

A nagyszőlősi ferences rendház lakói közül végül, de nem utolsó sorban Varga Tarzíciusz ferences testvért muttjuk be olvasónknak az alábbi interjúban.

– Ha jól tudom, te Kárpátalján születtél …

– Igen, a nagyszőlősi járásba, Csepén születtem. Szüleimnek köszönhetem, hogy „jóembert” neveltek belőlem, ahogyan két bátyámból és két öcsémből is. Nem csak én, hanem szüleim is megtalálták hivatásukat az egyházban. Édesapám a csepei egyházközösség kurátora, édesanyám a sekrestyés, testvéreim pedig ministrálnak, hitoktatnak és részt vesznek a helyi egyházi élet szervezésében, szolgálatában.
Különösen hálás vagyok szüleimnek, amiért úgymond „két tüdővel lélegezhetek” az egyik keleti, a másik nyugati. Ugyanis édesanyám révén – aki görög katolikus – megismerhettem a görög katolikus vallást, édesapám révén pedig a római katolikust.

– Hogyan találtál rá arra az útra, amelyet Isten szánt neked?

1989-ben, amikor nálunk, Kárpátalján az első ferences missziós atyák megjelentek, én csodaként tekintettem rájuk. Volt egy sajátos megjelenésük és varázsuk. Nem csak Isten bolondjainak, hanem a nép közvetlen barátjainak láttam őket.
Rendszerese, még hétköznap is a feketeardói templomban ministráltam. Már akkor, gyerekként megszerettem azt, hogy Isten számomra más elképzeléseket mutat, mint a korombéli fiúknak. Az út, amin vezetni akart, másfajta út volt, tele meglepetésekkel, várakozással, türelemmel. Egyre inkább azt láttam, hogy ezen az úton a ferences renden belül tudok haladni. A katonaság volt a döntő pillanat, amikor egy időre minden társamnak tényleg igazi bajtársa és testvére lehettem, hivatásom akkor körvonalazódott bennem erőteljesebben. A „brát” szó, ami a szláv névből ered, azt is jelenti, testvér. A ferences testvér mindenkinek a testvére. Ezt szeretném megvalósítani az életemben: mindenkinek a jó barátja, bajtársa lenni.

– Miután megszületett benned a döntés, hogyan, merre indultál el, hogy hivatásod beteljesedjen?

– 1996 őszén jelentkeztem a kisebb testvérek (ferencesek) rendjébe. Nagyszőlősön voltam jelölt félévig, majd Budapesten a Margit körúti rendházban. Nagyszőlősön Tihamér atya pátyolgatta hivatásomat, és persze az ismert missziós atyák, akik valaha Kárpátalján szolgáltak és szolgálnak, akiket csak sokaságuk miatt nem sorolok most fel. Utamat, amely néha járhatatlannak tűnt, imádságukkal kísérték és most is kísérik a helybeli hívek, akiknek köszönhetem a sok imát.

– Hogyan alakult a további utad a szervezetben?

– 1997-ben és 1998-ban Szécsényben voltam novícius. Ebben az évben éreztem meg igazén, hogy eljegyzem magam az egyházzal. Fundamentum volt, amire lassan lehetett a falakat felhúzni.
1998-tól 2005-ig a szegedi rendház növendéke voltam. Ferences szerzeteként mindig szerettem volna valami széppel foglalkozni a hívek lelki gondozása mellett a művészet irányába kacsingattam. 2000 tavaszán egy ikonkiállítás után vágyat éreztem, hogy fessek magamnak egy ikont. Hódmezővásárhelyen Jószai Sándor képzőművész, egykori tanárom ismertette meg velem az ikonfestés alapjait, amit nagyon megszerettem. Emiatt nehézséget okozott számomra – ami a hivatásomban is nyomot hagyott –hogy ezt nem gyakorolhattam a gyakorlati év befejezése miatt, amikor három-négyhavonta más-más rendházban különböző feladatokkal voltunk megterhelve. Erre a szép és gazdag, imádsággal teli művészetre akkoriban nem volt nem volt lehetőségem időt fordítani.
2002-ben viszont jelentkeztem grafika, festészet, rajz, tűzzománc szakra a szeged-alsóvárosi kultúrházunkban működő Mestertanodába. Ott szép eredményeket értem el. Ugyanebben az évben ikonfestő szakkör indult Jószai Sándor vezetésével plébániánkon, amely mondhatni majdnem kettőnk koprodukciója volt – én az ikonfestészet teológiáját adtam tovább, amit az orosz tanszéken tanultam dr. Valerij Lepahin professzortól. Minden nyáron a plébánia hittantáborai mellett szerveztünk ikonfestő tábort is. Itt egy hét alatt azok is, akik nem rendelkeztek rajz- és festéstudással segítséggel elkészíthettek egy számukra kedves alkotást.
2005 augusztusában elkerültem Esztergomba segédprefektusnak.

– Mikor tetted le az örökfogadalmat?

– 2005 október 1-jén a nagyszőlősi templomban. Az idézet, amelyet fogadalmam mottójaként választottam, a következő volt: „A tenyerembe rajzoltam nevedet” (Iz 49, 16)

– Hogyan esett választásod a Tarzíciusz névre?

– A Tarzíciusz nevet már itthonról vittem magammal. Mivel ő a ministránsok védőszentje, és minden képen. Amelyet láttam róla, rám hasonlított. Erre az atyák hívták fel a figyelmemet.  A rendbe való jelentkezésem előtt már a szüleim és a hívek is így becéztek. Nagyon megszerettem az életéről szóló történetet, legendát. Az Oltáriszentség védelme, tisztelete és kiszolgáltatása fontos küldetést jelent számomra, akárcsak a védőszentemnek.

– Hogyan folytatódott életed, szolgálatod, most már örökfogadalmas ferences szerzetesként?

– Az esztergomi belvárosi plébánián szolgáltam. Ott megalapítottam az Urunk Színeváltozásáról elnevezett ikon-társaságot. A csoport 22 tagból állt. Voltak közöttük igazi festőművészek. Közben ferences diákoknak is tanítottam festészetet.
Majd 2006-ban a pesti ferencesekhez kerültem, ahol sekrestyésként tevékenykedtem. Már mondanom sem kell, itt is megalapítottam egy ikonfestő csoportot., a „Vélum”-ot, 14 egyetemistával.
2007-2008 tavaszán ikonkiállításunk is volt, amelyen 192 alkotást láthattak az érdeklődők, amit a tanítványaim festettek. Ezek voltak az első munkák. Nagy volt az érdeklődés és a dicséret. Volt olyan nap, amikor a kiállításunkat 1600 ember látogatta meg.
Az európai ikonfestészeti konferencián Esztergomban én voltam az egyik előadó. Jó érzés volt, utána felkérést kaptam a következő konferenciára Varsóba, ahol én képviselhettem volna a magyarországi ikonfestőket …

– … de közbejött valami?

– Igen, amire nem számítottam. 2008. augusztus 6-án hazakerültem Kárpátaljára, a nagyszőlősi ferences rendházba. És most megpróbálok visszailleszkedni az itteni életritmusba, Isten segítségével és irgalmat kérve.

– Miért akartál inkább ferences testvér lenni? Nem fordult meg a fejedben az, hogy szerzetespap legyél?

– Már jelentkezésemkor mondtam az elöljáró atyáknak, hogy én testvér szeretnék lenni. Szárovi Szent Szerafim életútját olvasva megérintett az, ahogyan ő törekedett a csöndre, az egyedüllétre. Én hozzá hasonló mentalitással gondolkodtam Szent Ferencről, és az ő példáját akartam követni.
Egy pap életében mindig ott vannak a hívei, akikkel törődnie kell. Egy testvér viszont több időt tölthet a magányban Istennel. A szerzetes testvér inkább foglalkozik  a ház körüli munkával, egy édesanyához hasonlóan megteremti az otthon melegét, ami szintén vonzó volt számomra. Később a rendbe belépve megismerhettem kiváló ferences testvéreket, akik nagyszerűen élték meg ezt a hívatást és mindig példaképeim voltak.

– Én is kívánom, hogy itteni szolgálatod kegyelmekben gazdag legyen, az ikonok festése során pedig megtaláld krisztus igazi arcát.

Nem messze a remeteségtôl vékony kékes füstoszlop emelkedett fel. Átlátszóan kék. Egyenesen az égre tört. A legkisebb szellô sem zavarta. Nyugodt és egyenes volt, mint a többi nagy fa. Mintha a tájnak része lenne. És mégis nyugtalanította Leó testvért. Ez a füst szokatlan volt. Ki gyújthatott tüzet ilyen korán reggel? Leó szeretett volna bizonyosságot szerezni és megnyugodni. Elindult. Félretolta a cserjék ágait, és egy kôhajításnyira meglátta Ferencet magát. Ott térdelt a  gyér tűz mellett. Mit égethetett el? Látta, amint lehajol, felvesz egy fenyôtobozt, és beledobja a lángokba. Leó egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán mégis lassan közeledett.

-- Mit égetsz, atyám?
-- Egy kosarat -- válaszolta egyszerűen Ferenc. Leó megnézte közelebbrôl. Egy zfavesszôbôl font kosár maradványait látta, utolsó darabjai égtek.
-- Csak nem az a kosár, amit ezekben a napokban fontál?
-- De, pontosan az -- válaszolta Ferenc.
-- Dehát akkor miért égetted el? Úgy találtad, hogy nem sikerült? -- kérdezte megdöbbenve Leó.
-- De igen, sikerült. Túlságosan is sikerült.
-- Dehát akkor miért égetted el?
-- Mert most, amikor a terciát énekeltük, miatta gondolataim elkalandoztak az imában. Egész figyelmemet lekötötte ez a kosár. Helyénvaló volt, hogy visszatérve föláldozzam az Úrnak -- magyarázta Ferenc.

Leó szája tátva maradt. Igencsak ismerte Ferencet, és mindig meglepô cselekedeteit. De most az egyszer Ferencnek ez a tette igazságtalanul keménynek tűnt.
-- Atyám, nem értelek. Ha mindazt el kellene égetni, ami minket elszórakoztat az imában, akkor egyebet se tehetnénk -- mormogta Leó egy rövid szünet után.
Ferenc nem felelt semmit.
-- Tudod, hogy Szilveszter testvér számított a te kosaradra. Szüksége lett volna rá, és türelmetlenül várta.
-- Igen tudom -- hagyta jóvá Ferenc. -- Késlekedés nélkül fonok neki egy másikat. De ezt el kellett égetnem. Ez még sürgôsebb volt.

A kosár közben teljesen elégett. Ferenc a maradék tüzet eloltotta egy kôvel, és karon fogva Leó testvért, így szólt hozzá:
-- Gyere, megmagyarázom neked, miért cselekedtem így.
Egy kissé távolabb vezette a fűzfabokrokhoz. Vágott egy csomó ágat magának, majd leülve a puszta földre kezdte fonni az új kosarat. Leó melléje ült, várva atyja magyarázatát.
-- Saját kezemmel akarok dolgozni -- jelentette ki Ferenc --, és azt akarom, hogy minden testvérem dolgozzon. Nem nyereségvágyból vagy pénzszerzés kedvéért, hanem hogy jó példát adjon és legyôzze a lustaságot. Nincs siralmasabb, mint egy közösség, amely nem akar dolgozni. De a munka nem minden, Leó testvér, és nem old meg mindent. Sôt, akadálya lehet az ember igazi szabadságának. És az is lesz mindannyiszor, ahányszor az ember engedi, hogy munkája rabul ejtse, egészen addig, hogy elfelejtkezik az élô és igaz Isten imádásáról. Féltékenyen kell ôrködnünk, hogy ki ne aludjék bennünk az imádság lelke. Ez mindennél fontosabb.

-- Értelek, atyám. De azért mégsem lehet megsemmisíteni munkánk gyümölcsét mindannyiszor, ahányszor elvonja figyelmünket az imáról.
-- Természetesen. A lényeg az, hogy készek legyünk valóban erre az áldozatra. És csak ezen föltétel mellett ôrizheti meg az ember lelke szabadságát. Az Ószövetségben az emberek feláldozták Istennek terméseik és nyájaik zsengéit. Nem haboztak megfosztani magukat attól, ami a legszebb. Ez az Isten-imádás tette volt, de a szabadulásé is. Az ember így ôrizte meg lelke nyíltságát. Az, amit feláldozott, a végtelenre tágította ki látószögét. Itt volt szabadságának és nagyságának titka.

Ferenc elhallgatott. Látszott, hogy figyelmének minden erejét munkájára fordítja. De Leó, aki mellette ült, érezte, hogy akar még mondani valamit. Valami lényegeset, ami vele egy, de amitôl nehezére esik megszabadulni. Ezt Leó is jól tudta. Ezért tűntek a csend pillanatai ilyen hosszúnak. Szeretett volna megszólalni és mondani legalább egy szót, hogy kitöltse ezt a csendet. De finomságból visszatartotta magát. Ferenc hirtelen Leó testvérre nézett. Tekintetében igen nagy jóság tükrözôdött.
-- Igen --, mondta Leónak nagy nyugalommal --, az ember akkor lesz naggyá, ha saját műve fölé emelkedik, és már csak Istent látja. Ekkor éri el teljes mértékét. De ez nehéz, nagyon nehéz. Elégetni egy fűzfakosarat, amit mi fontunk, semmi. Még ha úgy is látjuk, hogy jól sikerült. De elválni egy egész élet munkájától, ez egészen más. Ez a lemondás felülmúl minden emberi erôt.

Isten az embert meghívja az ô követésére, s ô átadja magát egészen egy műnek. Szenvedélyesen, lelkesen. Ez jó, és szükséges is. Csak a lelkesedés tud teremtôen cselekedni. De teremteni valamit annyit jelent, mint megjelölni kézjegyünkkel, elkerülhetetlenül magunkévá tenni. És itt Isten szolgája a legnagyobb veszélybe rohan. A mű, amelyet alkotott, abban a mértékben, ahogyan ragaszkodik hozzá, számára a világ közepe lesz. És ez végzetesen bezárja. Egy robbanás kellene, hogy kimentse ebbôl az állapotból. Istennek legyen hála, az ilyen robbanás megvalósul. A Gondviselés eszközei kérlelhetetlenül működésbe indulnak. Ezek a minket körülvevô megnemértés, ellentmondás, szenvedés, kudarc és néha még maga a bűn is, amit Isten megenged. A hitnek is megvannak a maga mélységes és döntô válságai. Ez elkerülhetetlen. Elôbb-utóbb jelentkezik életünk valamennyi szakaszában. Az ember odaadja magát saját művének. Azt hiszi, hogy Istennek szerez nagylelkűen dicsôséget. És hirtelen úgy tűnik, Isten magára hagyja. Mintha nem érdekelné az, amit az ember tesz. Sôt, mi több, úgy látszik, Isten azt akarja, hogy az ember mondjon le saját művérôl, hagyja el azt, amihez testével-lelkével, örömben-bánatban ragaszkodott annyi éven keresztül.

,,Fogd fiadat, az egyetlent, akit szeretsz és menj Moria hegyére, és ott áldozd fel egészen elégô áldozatul.'' Ezt a rettenetes utasítást adta Isten Ábrahámnak. Istennek nem igaz szolgája az, aki nem hallja ezt egyszer életében. Ábrahám hitt az Istentôl kapott ígéretében, hogy utódokat ad neki. Húsz évig várt ennek beteljesedésére. Nem veszítette el reményét. És végre, mikor gyermeke született, és ezen a gyermeken nyugodott az ígéret alapja, most Isten felszólítja Ábrahámot, hogy áldozza fel. Minden magyarázat nélkül. Az ütés durva volt és érthetetlen. És éppen ez az, amit Isten elôbb vagy utóbb tôlünk is követel. Úgy tűnik, Isten és az ember nem beszélnek többé ugyanazon a nyelven. Értetlenség támad köztük. Isten hívta az embert, és ô válaszolt. Most az ember szólítja Istent. Isten pedig hallgat. Tragikus pillanat, melyben a vallásos élet a reménytelenséghez érkezik, melyben az ember egyedül harcol az éjszakában a Megfoghatatlannal. Az ember azt hitte, elég, ha ezt vagy azt megteszi, hogy kedves legyen Isten elôtt. De Isten nem valamit vár az embertôl, hanem ôt magát akarja. Az ember nem üdvözül cselekedetei által, bármilyen jók is legyenek azok. Saját magának kell Isten művévé válnia. Képlékenyebbnek és alázatosabbnak kell lennie Teremtôje kezében, mint az agyagnak a fazekas kezében. Hajlékonyabbnak és elnyűhetetlenebbnek, mint a fűzfavesszônek a kosárfonó kezében. Csak a szorongatottságnak ebben az állapotában és szegénységének elismerésében nyithat az ember egy korlátlan hitelszámlát Istennek, rábízva teljesen a kezdeményezést létét és üdvösségét illetôen. Ekkor belép a szent engedelmesség világába. Gyermekké lesz és a teremtés isteni játékát játssza. Fájdalmon és gyönyörön túl ismerkedik meg az örömmel és a hatalommal. Ugyanazzal az érzéssel tekint a halálra is, mint a Napra. Ugyanazzal a súlyossággal és ugyanazzal a könnyed örvendezéssel.

Leó hallgatott. Nem volt kedve több kérdést feltenni. Biztosan nem értett meg mindent, amit Ferenc mondott, de úgy tűnt neki, hogy még soha nem látott bele ilyen tisztán és mélyen atyja lelkébe. És ami mindenek fölött meglepte, az a nyugalom, ahogyan beszélt ilyen súlyos dolgokról, amelyeket bizonyára tapasztalatból ismert. Eszébe jutott, hogy Ferenc egy másik alkalommal ezt mondta neki: ,,Az ember igazán csak azt ismeri, amit megtapasztalt.'' Az biztos, hogy ô megtapasztalta mindazt, amirôl beszélt. A biztos igazság hangsúlyával beszélt. Leó testvért hirtelen eltöltötte a gyönyörűség, és ugyanakkor a megdöbbenés, hogy ilyen tapasztalatoknak kiváltságos és beavatott bizalmasa lehetett. Ferenc pedig folytatta a munkát. Keze remegés nélkül fonta a fűzfakosarat, mintha csak játszott volna.

Eloi Leclerc