Szűcs Izabella     cikke, amely a  Munkácsi Egyházmegye "Új Hajtás" című lapjában jelent meg

Tábori emlék

2009. július 25-e és augusztus 2-a között Ikonfestő Tábor volt Varga Tarzíciusz testvér szervezésében, Nagyszőlősön. Több éves hagyomány ez. Idén először adott otthont e kezdeményezésnek a nagyszőlősi plébánia. S idén először, én is a táborozók közt lehettem.
A tíz rutinos ikonfestő Magyarországról érkezett. Fordulópontot jelentett, hogy a tábor Kárpátalján lesz, mivel eddig az anyaország keretein rendezték meg. Jómagam és párom, mint kíváncsi kezdők jelentkeztünk.
Az első nap az utazás fáradalmainak kipihenésével telt, majd újult erővel kezdetét vehette a munka. Mi hétfőn csatlakoztunk a csoporthoz, s már a bemutatkozásnál éreztük: szeretetetteljes közösségbe csöppentünk. S azon nyomban munkához láttunk. Egy-egy fatáblát kaptunk, amelyre csiszolást követően vásznat ragasztottunk. A vászonra kréta és sellak került. Ez az alap, amelyre karctű segítségével vittük fel a rajzot. Az arany lapok precíz felhelyezésével kezdődhetett meg a festés. Először az arc és a kéz kapott színt, majd lépésről lépésre színbe borult az egész tábla. S talán napestig sorolhatnám, hogy mit milyen színnel festettünk. Kezdők és haladók egyaránt a testvér útmutatását követve színezték, alakították képeiket. A testvér kíválóan ismeri a színeket, s remekül beszél az ikonok nyelvén, egyedül nem sokat értünk volna, igazán Ő adott életet az ikonoknak. Készséges volt és bármikor segítségünkre sietett. Az utolsó lépés a lakkozás és az antikolás volt, persze ekkor még nem számított ikonnak a táblánk, mivel csak akkor válik ikonná, amikor a pap megszenteli. A fárasztó munka méltó jutalma egy ökörmezei kirándulás volt.
Az utolsó napon, vasárnap a reggeli szentmisét követően sor került az ikonszentelésre, amelyet Lengyel Donát, nagyszőlősi plébános végzett. S ezzel véget ért a tábor. Abban a reményben búcsúztunk el, hogy jövőre újra találkozunk.
Mindent összevetve nagyon szép volt ez az egy hét. A társaság nagyon vegyes volt, s talán ennek köszönhetően ment ilyen jól a munka. Örömömre szolgál, hogy megismerkedhettem az ikonfestészettel és ezzel az értékes közösséggel. S mindannyiunk nevében ezuton is köszönetet mondok Varga Tarzíciusz testvérnek, aki szervezése és folyamatos segítsége nélkül nem jöhetett volna létre e tábor!

A tábor képei megtekinthetők itt.

Kárpátalja c. újság 2009. július 10-én megjelent számában

Ikon gyógyította meg a császárt is

Az ikon – görög eredetű eikon szóból ered, jelentése „kép” vagy „képmás” – fatáblára festett, arany vagy fémlemez háttérrel, olykor drágakövekkel díszített szentkép, kegykép, jellemzően a görög katolikus és a pravoszláv vallás attribútumai közé tartozik. Elkészítése nem kevés tudást, tehetséget igényel, s a készítők száma se túl magas.

Az ikonfestő mesterek egyike a csepei születésű, jelenleg Nagyszőlősön szolgáló Varga Antal Tarzíciusz atya.

– Hogyan kezdett el ikonfestéssel foglalkozni?

– Édesapám római katolikus, édesanyám görögkatolikus, így lehet mondani, hogy két tüdővel lélegzem, s mind a két vallás közel áll hozzám. Mindig nagyon vágytam arra, hogy legyen egy saját készítésű ikonom. 2001-ben Magyarországon egy kiállításon vettem részt,s az ott prezentált ikonok látványa nagyon megfogott. Odamentem a kiállító művészhez, a hódmezővásárhelyi Jószai Sándorhoz, s elmondtam neki, hogy szeretném elsajátítani az ikonfestést. Bár a beszélgetésünk során elárultam, hogy nem tudok jól rajzolni, a művész nem utasított el. Azt mondta, hogy látja bennem az alkotáshoz szükséges „tüzet”. Meghívott magához Hódmezővásárhelyre, s azt tanácsolta: nézzem meg két-három alkalommal a készítés folyamatát, próbáljam ki, s ha tetszik és bírom, szívesen tanít.
Néhány alkalommal ellátogattam Jószai Sándorhoz, s igyekeztem „ellesni” tőle az általa alkalmazott ikonfestési és fafaragási technikákat. Majd hozzáláttam, hogy elkészítsem az első önálló munkámat. Bár a készítési technikával már többé-kevésbé tisztában voltam, az ikon mögötti teológiát még nem értettem. Aztán megismerkedtem a József Attila Tudományegyetem orosz tanszékének vezetőjével, Valerij Lepahinnal. Ő korábban tizenegy évig Szentpéterváron az Ermitázs képtárban volt idegenvezető, így nagy tapasztalata volt – ezen belül az egyházzal kapcsolatos képek és ikonok – terén. Számos könyvet kaptam tőle, amelyeket olvasva magamba szívtam az ikon teológiáját és magamat autodidakta módon kezdtem képezni.
Az első ikonomon Jószai Sándor segítségével és irányításával kezdtem el dolgozni. Mesterem, aki nem volt nagyon vallásos ember, zömmel a technikai kérdésekre tanított, én pedig viszonzásul az ikon teológiájába igyekeztem őt bevezeteni. Közben én segítség nélkül egy másik ikonon – egy Istenanyán – is dolgoztam titokban. Amikor megmutattam a rendtársaimnak a két elkészült ikont, nem akarták elhinni, hogy képes voltam segítség nélkül ilyen szép munkát készíteni. A sikert Istennek tulajdonítottam, hiszen ő vezette a kezemet.

– Hogyan készül, milyen technikával az ikon?

– Az ikon alapja egy falap. Legjobb erre a célra a jhar, vagy hársfa, mert ezekben nincsenek görcsök, csomók, de használnak még nyírt, tölgyet, fenyőt, égert, stb. A falapok 1-3 cm vastagok lehetnek.
A fa belseje felé néző felület alkalmas a festésre,, a megvetemedés és a horpadás így kerülhető el legjobban. Az így festett ikon idővel domborúvá válik, az ábrázolűás széthúzódik, de nem deformálódik.
A festendő felületet vésőkkel és homorú pengéjű fametsző szerszámokkal kell megdolgozni. Egy másik alapozási mód, hogy a felületre rácsot vésnek, és erre két rétegben ecsettel meleg enyvet visznek fel. Erre kerül fel a későbbiekben a meleg enyvvel átitatott lenvászon. Amint az alapozás megszáradt, következik a csiszolás. Az ikon mintázatát előre kell megrajzolni. Amíg kezdő voltam, könyvből pauszra rajzoltam át az ábrákat, majd ezt felhasználva alakítottam ki a falapon az ábrát. Ma már az ikonábráit enyhe karcolási-vésési technikával alakítom ki. Először a legsötétebb háttér részeket festjük, majd a ruhákat, majd a testszínt. Többnyire az „ősi” tojástemperás festést és az ennél valamivel fiatalabb olajfestést alkalmazom.
1551-ben kiadásra került egy százcikkelyes törvénykönyv (sztoglav), mely az ikonkészítés paramétereit, jellemzőit foglalta magába. Ez a törvénykönyv kitér többek között a festés technikájára is, és itt a tojástempera van megemlítve, bár igazhogy „zárójelben” oda van írva, hogy olajjal is lehet festeni.
Létezik még egy modern módszer is, az ún. tűzzománcos technika, melyet szegedi tanulmányaim alatt alkalmam volt ki is próbálni. Mindazonáltal és az első két megoldás híve vagyok, azokat alkalmazom.

– Tudna mondani néhány érdekességet az ikonfestés történetéből?

– Az első ikonok Kr. u. a 4-6. században keletkeztek, amikor is a barlangfestészet helyett a képeket próbálták átvinni faanyagokra. De például sokszor az elhunyt próféták, híresebb lelki vezetőkarcát ráfestették a koporsóra – nyitott szemmel, mert ennek kultikus szerepe volt. A korabeli emberek számos esetben imádkoztak az elhunyt sírjánál, annak lelki üdvéért, és ilyenkor gyakran kértek is valamit. Ha aztán ez a kérés teljesült, - pl. meggyógyult egy beteg gyermek – akkor az elhunytnak tulajdonították a csodát. Ebben az esetben a sírt kihantolták,az elhunyt arcát ábrázoló képet kivágták és hazavitték, s mint ikont tisztelték. Több hagyomány fűződik az ún. Veronika kendőjéhez, mely jézus képmását őrizte. A Veronika név a „Vera ikon” magyarul hiteles képmás szóval összecsengve alakult ki. Veronika a hagyomány szerint a keresztúton odanyújtotta Jézusnak a saját kendőjét, és véres , verítékes arcának lenyomata ott maradt a kendőn. Egy V. századi szíriai forrás azonban – mely hivatalosnak számít -  nem Veronika nevéhez köti a Mandilion (arckendő) történetét, hanem a leprában szenvedő Abgar királyhoz, aki elküldte szolgáját, Ananiást, Jézushoz, hogy meghívja őt Edesszába. Jézus megígérte, hogy maga helyett elküldi egyik tanítványát. Ananiás, aki a király festője volt,megfestette Jézus arcmását, ezzel tért vissza megbízójához. Ahogy Abgar meglátta a képet nyomban meggyógyult. Egy másik hagyomány szerint ugyanezen képmástól gyógyult meg a nagybeteg Tiberius császár is, aki ezt követően a képmást drága foglalattal látta el, s ikonként tisztelték. Egy időben a képmás eltűnt, majd Kr. U. 456-ban megtalálták, Konstantinopolisba (Konstantinápolyba) vitték, ahonnan az ún. képrombolás idején eltűnt, majd Itáliában bukkant fel …
Az ikonkészítés történelme kapcsán meg kell említeni az egyszerű emberek az egyházi liturgiák során megmutatkozó jelentőségét. Az ikont nevezhetjük úgy is, hogy „Parasztbiblis”. A régi emberek körében igen nagy volt az analfabétizmus, nem tudtak olvasni, ezért megfestették számukra az evangéliumi részeket.

– Hány munkát készített eddig, és mi lett ezek sorsa?

– Pontosan nem tudnám megmondani, hány ikont is készítettem eddig, de majdnem száznál tartok. Általában elajándékozom őket olyan embereknek, akikről tudom, hogy nem csak egszerűen a falon fogják tartani, hanem imádkozni is fognak előtte. Büszke vagyok arra, hogy számos országban vannak ikonjaim: az USA-ban (New York) Németországban, Horvátországban, Szlovákiában, Magyarországon, és itt, Kárpátalján is. A szentképek készítésén kívül vannak fafaragási munkáim is. Ilyen pl. az egyik nagy munkám: egy majdnem két méteres San Damiano-i kereszt, amilyen előtt Szent Ferenc, a ferences rend alapítója megtért. Precizitást igényelnek az ún. utazóikonok. Ez két falapból áll, melyben aranyozott alapon van karcolással a szentek képe. A lapok összecsukhatók, pánt tartja őket össze. Bárhová magammal vihetem ezt a zsebemben. Mégis talán a legsikerültebb munkámnak a Jaroszlávi Csodatévő Szűzanya-ikont tartom.

– Jelenleg is alkot?

– Most fogok befejezni egy Szent János apostolt ábrázoló ikont, melyet ajándékba adok majd. Készíteni fogok még egy keresztet, ami a nagyszőlősi ferences kápolnába kerül. De számos születés- és névnapi ajándékul is szánom a munkáimat.

– Mi a helyzet az utánpótlás kérdésében? Vannak-e tanítványai?

– Anyaországi tanítványim vannak. 2005-ben Szegedről Esztergomba kerültem, ahol a Ferences Gimnáziumban a gyerekek között egy fafaragó és ikonfestő szakkört indítottam. A belvárosi plébánián megalakítottuk az Urunk Színeváltozása szakkört. 2006-ban Budapestre helyeztek, ahol szintén sikerült létrehozni egy tizennégy egyetemistából álló szakkört. Váltakozva jártam őket oktatni. Tavaly kerültem vissza Kárpátaljára,azóta Nagyszőlősön szolgálok. A volt tanítványaim közül – az esztergomi csoportból – e hónap július 25-én érkezik ide Nagyszőlősre kilenc fő, akik szeretnének helyi körülmények között dolgozni és tanulmányútra menni, melynek során tanulmányozhatják a kárpátaljai ikonokat, majd az otthon tanult technikákat az itt megfigyeltekkel ötvöznék. Terveim között szerepel egy, az anyaországihoz hasonló szakkör megszervezése Nagyszőlősön. Ehhez 16 év feletti, vallásos szellemű fiatalok jelentkezését várom, hiszen jó ikont csak tiszta lelkületű ember festhet. Nem titkolom, hogy némileg hátráltat ebben a célkitűzésben a pénz, : már két alkalommal nyújtottam be pályázatot, sajnos sikertelenül. De majdcsak megsegít bennünket az Úr. Nem számít a vallási hovatartozás,, és az sem, ha azelőtt valaki nem foglalkozott rajzzal. Tehát érdeklődő fiatalok jelentkezzetek!

Az írás Fischer Zsolt tollából jelent meg.

Az írás az Új Hajtás c. újságban jelent meg, a riportot Bunda Szabolcs készítette

Beszélgetés Varga Tarzíciusz ferences testvérrel

A nagyszőlősi ferences rendház lakói közül végül, de nem utolsó sorban Varga Tarzíciusz ferences testvért muttjuk be olvasónknak az alábbi interjúban.

– Ha jól tudom, te Kárpátalján születtél …

– Igen, a nagyszőlősi járásba, Csepén születtem. Szüleimnek köszönhetem, hogy „jóembert” neveltek belőlem, ahogyan két bátyámból és két öcsémből is. Nem csak én, hanem szüleim is megtalálták hivatásukat az egyházban. Édesapám a csepei egyházközösség kurátora, édesanyám a sekrestyés, testvéreim pedig ministrálnak, hitoktatnak és részt vesznek a helyi egyházi élet szervezésében, szolgálatában.
Különösen hálás vagyok szüleimnek, amiért úgymond „két tüdővel lélegezhetek” az egyik keleti, a másik nyugati. Ugyanis édesanyám révén – aki görög katolikus – megismerhettem a görög katolikus vallást, édesapám révén pedig a római katolikust.

– Hogyan találtál rá arra az útra, amelyet Isten szánt neked?

1989-ben, amikor nálunk, Kárpátalján az első ferences missziós atyák megjelentek, én csodaként tekintettem rájuk. Volt egy sajátos megjelenésük és varázsuk. Nem csak Isten bolondjainak, hanem a nép közvetlen barátjainak láttam őket.
Rendszerese, még hétköznap is a feketeardói templomban ministráltam. Már akkor, gyerekként megszerettem azt, hogy Isten számomra más elképzeléseket mutat, mint a korombéli fiúknak. Az út, amin vezetni akart, másfajta út volt, tele meglepetésekkel, várakozással, türelemmel. Egyre inkább azt láttam, hogy ezen az úton a ferences renden belül tudok haladni. A katonaság volt a döntő pillanat, amikor egy időre minden társamnak tényleg igazi bajtársa és testvére lehettem, hivatásom akkor körvonalazódott bennem erőteljesebben. A „brát” szó, ami a szláv névből ered, azt is jelenti, testvér. A ferences testvér mindenkinek a testvére. Ezt szeretném megvalósítani az életemben: mindenkinek a jó barátja, bajtársa lenni.

– Miután megszületett benned a döntés, hogyan, merre indultál el, hogy hivatásod beteljesedjen?

– 1996 őszén jelentkeztem a kisebb testvérek (ferencesek) rendjébe. Nagyszőlősön voltam jelölt félévig, majd Budapesten a Margit körúti rendházban. Nagyszőlősön Tihamér atya pátyolgatta hivatásomat, és persze az ismert missziós atyák, akik valaha Kárpátalján szolgáltak és szolgálnak, akiket csak sokaságuk miatt nem sorolok most fel. Utamat, amely néha járhatatlannak tűnt, imádságukkal kísérték és most is kísérik a helybeli hívek, akiknek köszönhetem a sok imát.

– Hogyan alakult a további utad a szervezetben?

– 1997-ben és 1998-ban Szécsényben voltam novícius. Ebben az évben éreztem meg igazén, hogy eljegyzem magam az egyházzal. Fundamentum volt, amire lassan lehetett a falakat felhúzni.
1998-tól 2005-ig a szegedi rendház növendéke voltam. Ferences szerzeteként mindig szerettem volna valami széppel foglalkozni a hívek lelki gondozása mellett a művészet irányába kacsingattam. 2000 tavaszán egy ikonkiállítás után vágyat éreztem, hogy fessek magamnak egy ikont. Hódmezővásárhelyen Jószai Sándor képzőművész, egykori tanárom ismertette meg velem az ikonfestés alapjait, amit nagyon megszerettem. Emiatt nehézséget okozott számomra – ami a hivatásomban is nyomot hagyott –hogy ezt nem gyakorolhattam a gyakorlati év befejezése miatt, amikor három-négyhavonta más-más rendházban különböző feladatokkal voltunk megterhelve. Erre a szép és gazdag, imádsággal teli művészetre akkoriban nem volt nem volt lehetőségem időt fordítani.
2002-ben viszont jelentkeztem grafika, festészet, rajz, tűzzománc szakra a szeged-alsóvárosi kultúrházunkban működő Mestertanodába. Ott szép eredményeket értem el. Ugyanebben az évben ikonfestő szakkör indult Jószai Sándor vezetésével plébániánkon, amely mondhatni majdnem kettőnk koprodukciója volt – én az ikonfestészet teológiáját adtam tovább, amit az orosz tanszéken tanultam dr. Valerij Lepahin professzortól. Minden nyáron a plébánia hittantáborai mellett szerveztünk ikonfestő tábort is. Itt egy hét alatt azok is, akik nem rendelkeztek rajz- és festéstudással segítséggel elkészíthettek egy számukra kedves alkotást.
2005 augusztusában elkerültem Esztergomba segédprefektusnak.

– Mikor tetted le az örökfogadalmat?

– 2005 október 1-jén a nagyszőlősi templomban. Az idézet, amelyet fogadalmam mottójaként választottam, a következő volt: „A tenyerembe rajzoltam nevedet” (Iz 49, 16)

– Hogyan esett választásod a Tarzíciusz névre?

– A Tarzíciusz nevet már itthonról vittem magammal. Mivel ő a ministránsok védőszentje, és minden képen. Amelyet láttam róla, rám hasonlított. Erre az atyák hívták fel a figyelmemet.  A rendbe való jelentkezésem előtt már a szüleim és a hívek is így becéztek. Nagyon megszerettem az életéről szóló történetet, legendát. Az Oltáriszentség védelme, tisztelete és kiszolgáltatása fontos küldetést jelent számomra, akárcsak a védőszentemnek.

– Hogyan folytatódott életed, szolgálatod, most már örökfogadalmas ferences szerzetesként?

– Az esztergomi belvárosi plébánián szolgáltam. Ott megalapítottam az Urunk Színeváltozásáról elnevezett ikon-társaságot. A csoport 22 tagból állt. Voltak közöttük igazi festőművészek. Közben ferences diákoknak is tanítottam festészetet.
Majd 2006-ban a pesti ferencesekhez kerültem, ahol sekrestyésként tevékenykedtem. Már mondanom sem kell, itt is megalapítottam egy ikonfestő csoportot., a „Vélum”-ot, 14 egyetemistával.
2007-2008 tavaszán ikonkiállításunk is volt, amelyen 192 alkotást láthattak az érdeklődők, amit a tanítványaim festettek. Ezek voltak az első munkák. Nagy volt az érdeklődés és a dicséret. Volt olyan nap, amikor a kiállításunkat 1600 ember látogatta meg.
Az európai ikonfestészeti konferencián Esztergomban én voltam az egyik előadó. Jó érzés volt, utána felkérést kaptam a következő konferenciára Varsóba, ahol én képviselhettem volna a magyarországi ikonfestőket …

– … de közbejött valami?

– Igen, amire nem számítottam. 2008. augusztus 6-án hazakerültem Kárpátaljára, a nagyszőlősi ferences rendházba. És most megpróbálok visszailleszkedni az itteni életritmusba, Isten segítségével és irgalmat kérve.

– Miért akartál inkább ferences testvér lenni? Nem fordult meg a fejedben az, hogy szerzetespap legyél?

– Már jelentkezésemkor mondtam az elöljáró atyáknak, hogy én testvér szeretnék lenni. Szárovi Szent Szerafim életútját olvasva megérintett az, ahogyan ő törekedett a csöndre, az egyedüllétre. Én hozzá hasonló mentalitással gondolkodtam Szent Ferencről, és az ő példáját akartam követni.
Egy pap életében mindig ott vannak a hívei, akikkel törődnie kell. Egy testvér viszont több időt tölthet a magányban Istennel. A szerzetes testvér inkább foglalkozik  a ház körüli munkával, egy édesanyához hasonlóan megteremti az otthon melegét, ami szintén vonzó volt számomra. Később a rendbe belépve megismerhettem kiváló ferences testvéreket, akik nagyszerűen élték meg ezt a hívatást és mindig példaképeim voltak.

– Én is kívánom, hogy itteni szolgálatod kegyelmekben gazdag legyen, az ikonok festése során pedig megtaláld krisztus igazi arcát.